„Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozatával minden év február 25-ét a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjává nyilvánította. 1947-ben ezen a napon rabolták el és hurcolták a Szovjetunióba Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. A demokratikusan megválasztott politikus elfogása szimbólum volt: azt bizonyította, hogy a kommunista párt erőszakos hatalomátvételt készít elő. Kovács Béla jogellenes fogva tartása és Szovjetunióba szállítása egyértelművé tette a politika szereplőinek és mindenkinek, aki a demokrácia magyarországi megszilárdulásában reménykedett, hogy az Magyar Kommunista Párt hadjáratot indított ellenfeleivel szemben, s diktatúra kiépítésre tör.

A kommunizmus azonban nem 1947-be, hanem már a háború alatt, közvetlen a front elvonulása után szedett áldozatokat Kispesten. Alig pár hónappal azután, hogy csendőrök kispestieket tereltek a vasútállomásra, ahonnan Auschwitzba vitte őket a vonat, amikor a Dunántúlon még dörögtek a fegyverek és az ország nyugati felében tombolt a nyilasterror, 1945 februárjában Petri Miklós Kispest akkori polgármestere a következő felhívását tette közzé: ’...amennyiben a lakosság kellő megértést tanúsít már mint – az orosz katonai parancsnokság munkaerő-szükségletének kielégítése terén – úgy az erőszakos igénybevételt, embereknek az utcáról való összeszedését meg tudjuk akadályozni.’

Ma már tudjuk, hogy sajnos nem tudták megakadályozni. A hatóságok nem tudták megakadályozni, nem csak itt Kispesten, hanem az egész országban, hogy emberek százezreit hurcolják el ’egy kis munkára’ málenkij robotra szovjet gyárakba és bányákba. Minderre azért került sor, hogy csökkentsék a háborús veszteségek miatt a Szovjetunióban kialakult munkaerőhiányt. Totalitárius diktatúra révén a sztálinista vezetésben ugyanis fel sem merült, hogy másként tekintsenek az országra és az emberekre, valamint azok javaira, mint meghódított területre, jogos hadizsákmányra vagy éppen kizsigerelhető erőforrásra. Kispest is, az egész országhoz hasonlóan, az egyik dühöngő szélsőséges ideológia gyilkos öleléséből a másikéba siklott át. ’Aki nyugodt életet akar élni, az rosszul tette, hogy a XX. században született’ – mondta Sztálin egyik legnagyobb ellenfele, a szintén kommunista Lev Trockij.

A XX. század, és különösen annak első fele, ugyanis olyan ideológiák valós kísérleti terepévé vált, amelyeknek meg kellett volna maradniuk a könyvtárak politikai filozófiával foglalkozó polcain és soha se lett volna szabad kipróbálni őket a gyakorlatban. Nem csak a kispestiek, nem csak a magyarok, Európa, de a világ népei is évtizedekig vergődtek a kommunizmus, fasizmus és nácizmus béklyójában, ami több mint 100 millió életet követelt.

Mi most nem csak azért vagyunk itt Kispesten a szovjet gulagra elhurcoltak emléktáblájánál, hogy megemlékezzünk, hanem azért is, hogy kiálljunk és hitet tegyünk. Kiálljunk és hitet tegyünk amellett, hogy többé nem engedjük a XX. század tömeggyilkos ideológiáinak, hogy feltámadjanak és senkinek se hagyjuk, hogy ismét ezen gyilkos eszmék eszközeihez nyúljanak. Nem hagyjuk, hogy egyéneket, családokat, társadalmi csoportokat, kisebbségeket, népeket bélyegezzenek meg és faragjanak belőlük ellenségképet a hazug goebbelsi propaganda eszközével. Hisszük, attól, ha sokat ismételnek egy hazugságot, még nem válik igazsággá.

Az értelmiség, a tudomány, az egyház, a civilek éppúgy nem voltak a haza ellenségei, mint ahogy a jómódú, kuláknak kikiáltott paraszt sem volt az, bármit harsogott a rendszer propagandája plakátokon, pártsajtóban és a filmhíradóban. Mindezt csak gátlástalan hatalomvágyból tették ideológiák álarca mögé bújt rideg és számító machiavellisták.

Most, amikor elhelyezzük az emlékezés koszorúit, ne csak a múltra gondoljunk, hanem a jövőre is. Ma a van a kommunizmus áldozatinak az emléknapja, de egy emléknap nem csak a múltról, hanem a jelenről és a jövőről is szól. De legfőképpen arról, hogy úgy alakítsuk a jövőnket, hogy gyermekeinknek ne keljen újabb ehhez hasonló emléknapokat beiktatniuk majd a naptárba” – fogalmazott beszédében Gajda Péter.